Bevezették a szűk cellaszerű szobába, bekapcsolták a számítógépet, részletesen elmagyarázták, hova kell majd beírni, amikor elkészül a lehallgatott szöveggel, hogyan kell elmenteni, majd az aznapi következő telefonbeszélgetéssel folytatni. Általában a rá bízott munkát szerette tisztességesen elvégezni, ezért is hívták az ilyen kényesebb munkákra őt. Számítani lehetett arra, hogy megérti, mi a munka pontos célja, mire kell figyelni, sőt a belátására lehetett bízni, hogyan ítéli meg a hallottakat, szüksége lehet-e a rendőrségnek az adott információk mindegyikére, vagy bizonyos információkat betehet a „banalitások” kategóriába, vagy ha valamit nem ért jól, például az illető furcsa, nem teljesen magyaros kiejtése miatt, akkor pedig az „érthetetlen” kategóriába. Ezekkel a vizsgálóbírónak, értelemszerűen, a továbbiakban nem kellett foglalkoznia.

Azonnal neki is állt. Ahogy teltek az órák, már kezdte megkülönböztetni az egyes telefonálók hangját. Először is ott volt a célszemély, Lidia. Lidia persze nem a rendes neve, igazából Ibolyának hívták, de ez abban a közegben nem lett volna megfelelő. Abban a világban a neveknek egyszerűen és nagyon nőiesen kellett hangozniuk, de az is fontos szempont volt, hogy bármilyen országból származó férfi azonnal meg tudja jegyezni őket, hogy máskor is igénybe vehesse a lányok szolgáltatásait. Lidia naponta több órán át tartott kapcsolatot több emberrel, gyakorlatilag egész nap a telefonon lógott. Leggyakrabban a többi nővel beszélt, hogy tudják, ki mikor dolgozik. Együtt mentek ki egy-egy helyre, hogy mindig legyen velük valaki, egymás védelmére. Naponta megbeszélték, ki beteg, esetleg kinek kell orvosságot venni, kinek a lánya jött ki Magyarból, ahogy mondták, kit ért baj, kit vertek meg, kit küldött vissza Magyarba a Főnök. Lidiának férje is volt, egy román férfi, aki magyar női nevet viselt. Vele Lidia egy harmadik nyelven beszélt és róla a beszélgetések ritkán szóltak. A háttérből uralkodott több ember sorsán. És volt Lidiának egy igaz barátja. Lala naponta többször hívta, elmondta, hogy aznap is csak 20 eurót tudott összetarhálni és hogy épp készül beszerezni az italárut. Lala őszintén aggódott, amikor Lidia megfázott, elment a hangja, belázasodott. Nem akarta, hogy ilyen állapotban is dolgozzon. Lidia nem mindig hallgatott rá.

A fordítónő többórás munka után a második napon fáradtan ért haza. Otthon rutinos mozdulatokkal nekiállt, hogy elkészítse diétás vacsoráját. Gondolatok helyett furcsa üresség töltötte el. Ahogy tett-vett, egyszer csak tisztán érezte. Valami, vagy valaki, esetleg valakik hiányoznak neki. Vajon ma mit főzött Lidia délben, amikor végre sikerült felébrednie a hosszú éjszaka után? Megvette-e azt az olcsó húst, amiről oly hosszan beszélgetett Lalával? Vajon meghívta-e hozzájuk ebédelni, ahogy szokta? Rájött, hogy hiányzik neki életteli nevetésük, amikor ironizálnak egyik-másik kliensük furcsaságain, az egymás iránt érzett aggodalmuk és a beszélgetéseiknek pontosan azok a részletei, amelyeket a „banalitások” kategóriába kellett sorolnia. A tolmácsnő egyedül élt. Gyerekei már felnőttek, és a világ távolabbi részein telepedtek le, kapcsolata velük rendszertelenné vált és szinte teljesen kiüresedett. Társa nem volt, de mintha már nem is élt volna benne vágy arra, hogy bárki is „betolakodjon” kialakított vagy inkább magától ilyenné alakult életébe.

Harmadnap valami megváltozott, pedig a kis cella azonos maradt, a feladat úgyszintén. Nekiállt újra a fordításnak, ugyanolyan lelkiismeretesen, mint korábban. Figyelt arra, hogy kiszűrje a mondatokból, ki kicsoda, milyen viszonyban állnak egymással, ki függ kitől, és főleg, hogy miből élnek. Az is fontos szempont volt, hogy megtudja, azaz hogy ők megtudják, ki hol lakik, cím szerint. Fordított, befejezte, jött a következő beszélgetés. Már ki tudta venni, kivel van Lidia jobb viszonyban, kivel kell vigyáznia, mert nem lehet megbízni benne. Lala is telefonált, többször is, pedig nem is volt sok mondanivalója, de mintha azzal is beérné, hogy hallja Lidia hangját, zsörtölődéseit vagy akár ételreceptjeit. Lidia az egyik beszélgetésben valakinek pontosan leírta, melyik busz közlekedik náluk, hol kell leszállni róla és melyik utcán érdemes a házukat megközelíteni. A tolmácsnő ekkor követte el az első „elhajlást”. Úgy érezte, nem fontos, hogy rögzítse a helymeghatározást. Azzal nyugtatta magát, hogy az ő leírásából úgysem találnának rá a házra. Kihagyta és kész, majd a lehető leggyorsabban törölte az emlékezetéből.

Később egy másik apró változtatáson is rajtakapta magát: részletesebben fordította azokat a részeket, ahol arról esett szó, hogy Lidia megbetegedett, vagy kificamította a lábát, de még egy egyszerű torokfájást is oly érzékletesen ecsetelt, hogy aki olvassa, remélte, megszánja a szegény szenvedőt. Ezenközben szaporodtak az „érthetetlen” kategóriába sorolt mondatok, és a „banalitásoknak” egyre nagyobb jelentőségük támadt. Főnöke finoman megjegyezte, hogy onnan fentről üzenik, csak a leglényegesebb dolgokat fordítsa, nincs szükség minden apró részletre.

Otthon benépesült az addig oly üres lakás. Ott voltak vele a telefonbeszélgetések élő alanyai. Most viszont némi szégyen is vegyült abba az érzésbe, hogy egyre inkább közeli ismerősökként gondolt rájuk. Hogy jön ő ahhoz, hogy ennyire belelásson emberek magánéletébe? Milyen jogon lesi ki legbensőbb gondjaikat, érzéseiket? Ráadásul becsapja őket, elárulja őket, hiszen az ő segítsége nélkül, semmit sem tudnának róluk. Nem nagyon látta azt sem, hogy mi a bűnük. Igaz, a lányok prostitúcióból élnek, és néha ráveszik őket, máskor meg bánatukban rákapnak a drogra, de hogy ezzel hogyan károsítanák meg a társadalmat, azt egyelőre nem látta. Feje tetejére állt a világ, gondolta: őt azért fizetik, nem is rosszul, hogy megtudja, miből élnek ezek a hazájukból elmenekült emberek, akik a saját életüket teszik tönkre, nem is túl nagy összegekért cserébe.

A következő napon az is kiderült, hogy a lányok rendszeresen eljárnak együtt templomba. A legszebb és egyben legnagyobb katedrálist választották, ahol úgy istenigazából kisírhatják magukat. Lidia a lányát siratta. Mint mondta, csak úgy patakzottak a könnyei. Hogy mi történt a lányával, nem derült ki a tolmácsnő számára. Ismerte a templomot, bár még soha nem lépett be a kapuján. Elképzelte maga előtt, ahogyan a lányok legszebb ruhájukban, megilletődve belépnek a hűvös homályba. Előtte sokáig beszélték, ki milyen szoknyát vagy pulóvert tudott szerezni vagy akár a másiknak felajánlani. Cipőt is kerítettek valahonnan, magassarkút persze. A tolmácsnőnek eléggé nehezére esett elképzelni, milyen idősek lehetnek, hiszen azt azért tudta, hogy nem ritka, hogy a cigány lányok már 12 évesen is szülnek, ezeknek a nőknek viszont akár több gyerekük is volt. Vajon soványak vagy kövérebbek? A cigány asszonyok a rossz táplálkozás miatt rendszerint nagyon soványak, viszont ugyanettől el is hízhatnak. Talán ők már jobban táplálkoznak, - remélte. Vajon hogyan öltözködnek, szoknyában vagy farmerben járnak-e? A farmer előnye, hogy a rendőrök nem azonosítják be őket azonnal prostituáltként. A szoknya viszont saját hagyományos viseletük.

Lidiát valamelyik este az egyik vendége (ahogy a klienseket maguk között nevezték) a város szélén rakta ki, talán így akarta megalázni. Onnan próbált begyalogolni, de iszonyú hideg volt, rajta pedig nem volt kabát. Vajon nem engedheti meg magának, hogy vegyen egyet, vagy hozzátartozik a szakma íratlan szabályaihoz, hogy ne legyen rajtuk sok ruha? Több telefont váltott Lalával, míg valahogy hazavergődött. A következő éjszakán, mintha az átok folytatódna, egy albán vette fel a kocsijába, akit már ismert, többször is volt a vendége. Most viszont a férfi nem akart fizetni, kidobta az autóból, a gázra taposott és ráhajtott a lábára. Emlékeztetőül. Lídia nem bírt lábra állni, a fájdalomtól még a könnye is kicsordult. Egy taxis vitte haza. Otthon sokáig tanakodott a férjével, hogy forduljon-e orvoshoz, de végül nem ment be a kórházba. Pár hétre ki volt ütve. A napi 100 euró körüli bevétel jó időre elmaradt. A következő napok telefonhívásai mind e körül a téma körül forogtak: milyen veszélyes az életük, sosem lehet előre látni, kivel mi történhet, és hogy mégis jobb volna, ha látná orvos a lábát.

A tolmácsnő komolyan aggódott érte, hiszen a lába el is törhetett, esetleg rosszul forr össze, arról nem is beszélve, hogy mennyire fájdalmas lehetett ez Lidiának. Az asszony valóban sokat szenvedhetett, hetekig nem tudott felkelni, a hangja teljesen megváltozott. A drogra is rákapott, hogy testi-lelki fájdalmát enyhítse. Nem az gyötörte meg, amit az albán tett vele, hanem a férje, aki feléje se nézett, pedig amikor hetekig alkohol-elvonókúrán kezelték, ő naponta bejárt hozzá a kórházba. Vitt neki finom házi kosztot, támogatta, ahogy tudta.

A tolmácsnő már egy ideje nem érezte a magány taszító szagát. Velük élt, azaz ők éltek vele, benépesítették az üres lakást. Mintha tőle kérdezték volna, hogy van, mi lesz ma az ebéd, nincs-e szüksége orvosságra.

Úgy adódott, hogy egy hétre el kellett utaznia. Az egy hét alatt is eszébe jutottak. Elképzelte, mit főzhet aznap Lidia, hány eurót sikerült összekoldulnia Lalának, és vajon visszajöhet-e Lidia egyik barátnője Magyarból, vagy végleg száműzték a megélhetését biztosító országból? Mintha a fejében halványan kezdett volna kirajzolódni valamiféle terv is. Folyamatosan foglalkoztatta a dolog, anélkül hogy konkrétan gondolt volna rá. Az állandó feszültséget próbálta enyhíteni ezzel - mert így mintha kettészakadt volna.

Amikor visszatért az idegen országba, első útja másnap a templomba vezetett. Próbálta kitalálni, vajon ott van-e közülük valaki? Voltak ott ugyan fiatal nők, mély imába temetkezve, de onnan távolról nem hallotta, milyen nyelven beszélnek egymással.

A lehallgatott telefonbeszélgetések napi rendszerességgel folytatódtak, ő bejárt a cellányi szobába, most már ismerte a fordítás teljes menetét, a munkának ezt a részét mechanikusan végezte. Csakhogy most már eltolódott a cél: nem akarta őket lebuktatni, elárulni, feladni, mindaz, ami munkája leglényege lett volna. Hiszen neki ők már az ismerősei. Tudta, melyikük mikor menstruál, és emiatt nem tud dolgozni. Tudta, kinek a lánya jött ki az anyja után, hogy ő is ezt az életet élje, és tudta azt is, hogy az új, szinte gyereklánynak milyen nehéz megszoknia itt, hányszor hívta fel sírva Lidiát, amikor az anyját nem találta a megbeszélt időben és helyen. Azt is tudta, hogy Lala minden nap többször fel fogja hívni Lidiát, mert nagyon szereti.

Eltelt a szombat, a vasárnap.

Hétfőn kora reggel a tolmácsnő leült az asztalhoz, gépiesen kinyitotta a következő telefonbeszélgetés lehallgatott szövegét, és fordítani kezdte: „- Képzeld Lala, mi történt vasárnap! Odajött hozzánk a templomban egy nő és csak annyit mondott magyarul: „Lehallgatják a telefonjukat” - aztán eltűnt.”

Állt az út mellett az esőben a sötét járdán kliensre várva. Hideg volt. Görögországban sütött rá a Nap, pénze is volt, voltak ismerősei, talán barátoknak nem lehetne őket mondani, de hát maga sem tudja igazán, mi az, hogy barát. Ráadásul a nyelvüket sem beszélte folyékonyan. Mindenesetre ott jól érezte magát, néha nevetni is tudott.

Egy autó fékezett a közelében. Beszállt, és rutinosan megkérdezte, mi a férfi kívánsága: szopás vagy dugás, persze óvszerrel, de hátulról nem, azt nem engedi. A férfi nem szólt, csak ráparancsolt, hogy üljön be. Halványan átfutott rajta a sejtés, most először talán baj lehet, de nem ért rá ezen gondolkodni. Mentek egy negyed órát a kocsival, majd a férfi leállította az autót. A hátsó ülésen durván leteperte, és erőszakoskodni kezdett. Ő azzal a pár szóval, amit már megtanult, kérte, hogy ne így csinálja, hanem óvszerrel. A férfi két kezét hátra szorította, a fejét nekinyomta a kocsi ajtajának. Amennyire szabadságában állt még hadakozott vele, próbált védekezni, de a férfi volt az erősebb. Durván beléhatolt. Fájt nagyon, hiszen ott legbelül csupa lágy testrész van, amelyek még napokig, néha hónapokig sajognak felsértésük után, emlékeztetve őt az erőszak minden egyes mozzanatára. Mikor az aktust a férfi befejezte, ő gyorsan visszahúzta magára a ruhát. Kérte a pénzt, de a férfi szó nélkül szállt ki, hogy beüljön az első ülésre. Ekkor felrántotta a kilincset, kiugrott a hátsó ajton keresztül, és onnantól csak futott, futott, míg bele nem rohant egy rendőrbe. Ahogy tudta, elmagyarázta, hogy segítsen neki. Bevitték a rendőrségre. Éjfél már rég elmúlt. Két férfi kérdezte ki, mindent a legkisebb részletekeig tudni akartak. Nem akarta újra átélni a még friss megtörténteket, de nem tudott testének parancsolni, másodszorra is leteperték, másodszorra is lefogták a kezét, odanyomták a fejét, másodszorra is halálfélelmet keltettek benne. A kihallgatás végén, ez az előírás, elvitték egy kórház ügyeletes nőgyógyászaihoz, hogy vegyenek róla látleletet. Felfektették az ágyra és az volt az érzése, hogy ha lehet, ez talán még szörnyűbb fájdalmakkal járt, mint maga a megerőszakolás. Valamilyen kemény fémeszközzel behatoltak a belsejébe, ott tartották egy örökkévalóságig, majd végre kihúzták belőle. Mivel nem tudták ezzel megállapítani, hogy fenyegeti-e őt az AIDS-betegség, azt javasolták, hogy kezdjen el szedni három hétig egy olyan orvosságot, amit most azonnal oda is adnak neki, majd három hét múlva egy másikat, amit felírnak. Kétnaponta be kell járnia ellenőrzésre egy másik, erre szakosodott klinikára. Persze szabadságában áll saját magának eldönteni, hogy elkezdi-e a gyógyszerek szedését, de ne sokat gondolkodjon, mert ahogy az órák múlnak, úgy múlik el annak az esélye, hogy megakadályozzák az AIDS-betegség kialakulását, ha esteleg elkapta a férfitől. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, és rábólintott, igen, akarja a gyógyszert és a vele járó összes herce-hurcát, csak jól ellenőrízzék, mi ez a gyógyszer, mert ő több más gyógyszert is kell, hogy szedjen, régebben kioperálták az egész méhét, krónikus gyomorfekélye is van. Ugyan nagyon rosszkor jött ez a dolog, mert nyilván így nem fog tudni dolgozni, pedig muszáj lenne, ő tartja el nővére kisfiát, mert nővére meghalt, és bár ilyenkor a nagyanyja vigyáz rá, neki kell az egész otthon lévő családot eltartan

.

Már hajnalodott, mikor kilépett a kórház kapuján, a rendőrök is hazamehettek végre, ő pedig elindult, még nem tudta hova, táskájában a rengeteg furcsa nevű gyógyszerrel.

Késő este ért haza Németországból, sokáig tartott, míg kijavították a rengeteg ócska járműkereket. A szokásos gyerekszuszogás és felesége tevése-vevése helyett senkit nem talált otthon. Amikor meghallotta a szomszéd, hogy hazajött, kijött és elmesélte, hogy a kislányt, Zsanettet, egy intézetbe vitték, a feleségét pedig a rendőrök vitték el. Kérdezte, mi történt, de csak annyit mondott, ő hívta ki a rendőröket, mert akkora kiabálást csapott az asszony, hogy az már nem volt normális, áthallatszott valami verekedés zaja is, a kislány meg sírt. Kénytelen volt kihívni a rendőröket, mert ez már másodszorra vagy harmadszorra fordult elő, persze mindig akkor, amikor hétvégén a férfi elmegy dolgozni. Rohant a rendőrségre, de csak annyit mondtak, a kislány jól van, most nem mehet be meglátogatni, és majd kap idézést a bíróságtól. Teljesen kétségbeesett. Felesége gyógyszerei között kutatva, látta, hogy már megint nem vette be a napi tablettáit, pedig az orvos szigorúan a lelkére kötötte, ne felejtse el bevenni minden nap az előírt adagot, mert csak így tudják egyensúlyban tartani a skizofréniáját. Mindig, amikor egy kicsit jobban lett, és gyérültek a rohamai, kedte elhanyagolni a gyógyszer bevételét. A kislány nagyon hiányzott, majdnem sírt miatta, csak azért nem tette, mert férfiember nem sír, de a torkát nagyon összeszorította a szomorúság. Már kilenc éve, hogy vele volt. Mikor abban az isten háta mögötti faluban megszülte az a fiatal asszony, akivel szemet vetettek egymásra, felhívta a testvére, hogy kislány lett, a Zsanett nevet adták neki, de sajnos az édesanyja belehalt a szülésbe. Megbeszélte ekkor a feleségével, akinek őszintén mindent elmondott, hogy elmegy Magyarországra, az beleegyezett, és így történt, hogy Zsanettet, szeme fényét, elhozta M.-be. Felesége rendesen törödött vele, és bár Zsanett előtt soha nem volt titok megszületésének története, feleségét Anyunak hívta. A kislány, mivel nem ismert mást, hozzászokott időnkénti dühkitöréseihez, és talán emiatt is lett olyan felnőttes, hogy ő is vele beszélte meg a gondjait. Pedig nem volt egy az anyanyelvük, neki felesége nyelve volt az anyanyelve, vele is ezen fejezte ki magát, miközben ő csak törte az itteniek nyelvét. A kislányhoz nagyon ragaszkodott mindig, a szíve táján eláradt a meleg, amikor végre hazaérve a munkából, a nyakába ugrott és össze-vissza puszilta. Mintha egycsapásra elillant volna belőle a 14 órás munka fáradtsága. Szerette fényes sötét haját megsimogatni és nevető szemében elmerülni. Neki dolgozott ilyen sokat. Az volt a terve, hogy épít egy házat, amit majd ő örököl. Gyűjtötte a verejtékkel megkeresett filléreket. A feleségére bízta a pénzt. Csak ez után az ügy után derült ki, hogy felesége az összes pénzüket a korábbi házasságából származó lányára költötte. Semmit nem tudott tenni, ő ugyanis nem értett az ügyek intézéséhez, mint amilyen a bank is, a nyelvet sem tudta jól, igazából egy hivatalos levelet nem tudott volna megírni. Ezért is hagyta ezek intézését a feleségére.

De most se Zsanett, se a felesége nem volt otthon. Az eset után nem sokkal bíróság elé idézték. Két órán át boncolták az életét, hogy tudta-e hogy a felesége skizofrén, és ha igen, akkor miért hagyta a gyerek felügyeletét rá, miért nem ő vigyázott rá. Elmagyarázta, hogy muszáj volt dolgozni, és méghozzá akkor, amikor volt munka, mert különben találnak helyette millió mást, ha sokszor mondja, hogy nem tud jönni. Bevallotta, hogy feketén dolgozik, az ő korában nemigen talál már rendes bejelentett munkát. A gyerek különben, éppen a felesége betegsége miatt, egész héten bentlakásos iskolába járt, csak hétvégeken jött haza, akkor meg a felesége foglalkozott vele. Az asszony szinte teljesen jól volt az utóbbi időben, ki gondolta volna, hogy megint rohama lesz. Tudomásuk van arról is, hogy iszik. Most mondják meg, hogyan lehet másképpen mindezt elviselni, hogy a kislányt is alig látja, hogy hajnali 4-kor kell kelni és menni dolgozni, hogy késő éjszaka lesz, mire hazakerül, hogy az asszony ilyen beteg, talán soha nem gyógyul meg, és hogy mindehhez elveri az összes pénzét, a kislány jővőjének zálogát.

A fiatal bírónőről azt rebesgették, ez az első komoly ügye és bizonyítani akar. Elrendelte tehát, hogy először is: ki fognak menni szociális munkások és megvizsgálják, hogy megfelel-e a lakás és Zsanett szobája a Zsanett felneveléséhez szükséges kritériumoknak. Másodszor: ezentúl nem találkozhat a feleségével sem ő, a kislány pedig végképp nem. Be kell hozni egy igazolást arról, hogy rendszeresen kapja a munkanélküli segélyt. Továbbá jobban tenné, ha teljesen leszokna az alkoholról, mert ez is súlyosbító tényező. És természetesen, rendszeresen látogassa a kislányt az Intézetben, és ha mindezt rendben betartja, nemsokára megkaphatja Zsanettet egy napra. Alig bírt megszólalni, amikor megkérdezték, akar-e valamit ehhez hozzáfűzni. Mint egy mániás, csak ismételgette, hogy szeretné mielőbb visszakapni a kislányt, de a gombóc túlságosan összeszorította ahhoz a torkát, hogy bármi mást ki tudjon préselni a gondolataiból.

Az események beindultak, mintegy maguktól. Kijött két szociális munkás, több szem többet lát, az egész lakást felmérték, mint egy árverésen. Megállapították először is, hogy már a kapuban lévő postaláda se biztonságos, mert nyitva van, pedig fontos volna, hogy minden hivatalos levél eljusson hozzá. Azt vetette ellene, hogy eddig is megkapott minden levelet, a szomszédok nem nyúlnak egymás postaládájába. Aztán felvetették, hogy ráférne a lakásra a renoválás, mondta, hogy tervbe van véve, hogy a haverokkal, a többi magyar romával, kifestik a lakást, a pénz is félre van már téve rá. A legfőbb kifogásuk azonban az volt, hogy a kislány hálófülkéjében, fent a tetőtérben, nincs ablak. Szerinte persze nem is kell, hiszen ott csak alszik, lent a közös szobában szokott játszani, tanulni. De ezt már nekik meg sem említette.

Ezt követően kialakult egyfajta rutin, bár ő soha nem tudott beletőrödni abba, hogy ezentúl rendszeresen így fog lefolyni: minden hónapban egyszer beszélgetés az Intézet fiatal nevelőnőjével és fiatal pszichológusnőjével, ahol egyre gyakrabban Zsanett is részt vett; minden harmadik hónapban meg kell jelennie a bírónő előtt és beszámolni a dolgok „előrehaladásáról”; majd fél évente megjelenni a városi bíróságon, ahol mindannyian felmondhatják a rájuk osztott szerepeket, a fiatal nevelőnő és a fiatal pszichológusnő az Intézet részéről, a gyerek ügyvédje, továbbá az ügyész és a bírónő, illeve jómaga. Nem vádlottként, ő mégis annak érezte magát. A folyamat olyan bejáratott lett, hogy szinte előre meg lehetett jósolni, mi lesz a következő szakasz repertoárja. Kezdetben, bár nem mondták ki világosan, de így is megértette, azt várták el tőle: tegye rendbe a lakást, ne igyon, és váljon el a feleségétől. Elválni nem is volt nagyon nehéz, megszakítani vele minden kapcsolatot 20 év együttélés után, úgy, hogy az eset óta nem is látták egymást, miközben a kislány találkozna az anyjával, már nem volt ennyire magától értetődő. Egyetlen gondolat hajtotta minden tettében: visszakapni a kislányt minél előbb. Kezdte a legegyszerűbbel: kifestették a lakást, felújították még az emeletre vezető lépcsőt is, és ablakot vágtak a kislány hálófülkéjében. Beadta a válókeresetet a felesége ellen. Komolyan eltökélte, hogy nem nyúl pohárhoz. Talán ez volt a legnehezebben kivitelezhető, ehhez már vasakarat kellett. De bízott magában, mögötte évek kemény gürcölése tartotta benne az akaratot és a hit, hogy mindig talpon kell maradnia, nincs más út. Néha persze, amikor hétvégén az unokatestvérekkel és a haverokkal találkoztak, le-lefutott a torkán egy-egy pohár sör vagy bor, amit azonban a pszichológusnő azonnal észrevett a szeme állásán, mikor visszavitte a kislányt az Intézetbe. Az idők során újabb „feldatokat” róttak ki rá, ezúttal a pszichológusnő karöltve a nevelőnővel. Igen, jól látták, nehezen tudott Zsanettnek nemet mondani, amikor végre otthon volt, minden kérését, kívánságát teljesíteni akarta, mielőtt kislánya még kimondta volna. Egész héten idegenek között van, legalább hétvégén csinálhassa, ami jólesik. Miért olyan nagy bűn, ha kicsit többet néz TV-t, vagy ha egy kicsivel több édességet kap otthon? Most már egyedül csak a kislány van neki. Igyekeznek a pszichológusnő, meg a nevelőnő, hogy megértessék vele, miért rossz ez Zsanettnek, még el is játsszák, a nevelőnő a felnőtt, vagyis ő, a pszichológusnő Zsanett. Az eszével érti, csak a szíve ágál ellene, és már hónapok óta, pedig komolyan igyekszik, nem meggyőződésből, hanem mert nagyon meg akar felelni azoknak a „kritériumoknak”, amiket felsorolt a bírónő.

Egyszer, még az elején, átlépte a határt, amit az Intézet, megkérdezése nélkül, a lépéseinek kiszabott. A kislány könyörgött, menjenek el meglátogatni az anyját, mit tehetett volna, ki veheti zokon, ha egyszer látni akarja az anyját? Néha úgy érezte magát, mintha ennek a két fiatal nőnek ő lenne a gyereke, akit megregulázhatnak, ha nem azt teszi, amit elvárnak tőle. Nagy baj lett ebből az esetből is. Hiszen a kislány - a bírónő is megmondta, aki pedig nagy tekintély - el van tiltva az anyjától. Persze ezt ő is tudta. Végül sikerült megértetnie az Intézettel, hogy a kislány nem írta le az anyját pusztán azért, mert a bírónő ezt elrendelte. Ez őket is gondolkodóba ejtette, szakmailag is meghányták-vetették a dolgot, majd arra jutottak, hogy a kislány érdeke, hogy foglalkozzanak ezzel a problémával. Az élet végül elrendezte a kérdést: a volt felesége hallani se akart róluk. A folyamat hömpölygött a maga útján, az Intézet nevelte a gyermekét, a Bíróság bíráskodott, a kislány ügyvédje tolmácsolta a kislány kérését, miszerint haza szeretne menni az apjához.

Azt gondolta, ez a tárgyalás fordulópontot jelent majd. Mindenki jelen volt: az ügyész, az ügyvéd, az Intézet képviselői, a Bíróság tagjai és jómaga. Mikor a bírónő feltette a már várt kérdést, van-e valami megjegyeznivalója az elhangzottakhoz, vett egy nagy levegőt és egy szuszra felsorolta: kérték, hogy alakítsa át a lakásukat. Megtörtént. Kérték, hogy ne legyenek kapcsolatban volt feleségével. Elváltak. Kérték, hogy ne igyon többé. Leszokott az ivásról. A hivatalos papírokat bemutatta. Ahogy az Intézet képviselői is tanúsíthatják, a kislányt rendszeresen hazaviszi és időre visszaviszi. Kéri, hogy miután eleget tett minden kérésüknek, tegyék lehetővé, hogy a kislány a következő évet már otthon kezdje. A csendből úgy ítélte, hatott, amit mondott. Kérése a meglepetés erejével hatott talán így rájuk, a bírónő mindenesetre elrendelte, hogy el lehet kezdeni azon gondolkodni, milyen módon készüljenek fel arra, hogy Zsanett esetleg elhagyja az Intézetet. Aznap galambot lehetett volna vele fogatni. Bár máskor egy pillanatra sem hagyta el a gyanakvás, ezúttal hinni akart.

A következő pénteken hazavitte Zsanettet. Vasárnap volt a születésnapja. Elmentek mindketten, az unokatestvérekkel és a haverokkal - akikkel végre a saját nyelvén beszélhetett, ami önmagában felér egy szülinapi ajándékkal - szóval bementek egy presszóba egy sütire. A szülinapján nem tudott parancsolni magának, mindnyájan ittak az egészségére. Még emlékezett, hogy Zsanettet időre vissza kell vinni, Zsanett is figyelmeztette rá, de a kocsiba nem volt képes már beülni. Felajánlotta az egyik haver, hogy elviszi őket a kocsijával. Ilyen részegen ért vele az Intézetbe. A legközelebbi megbeszélésen a pszichológusnővel és a kis fiatal nevelőnővel volt miről tárgyalni. Nagyon a szivükre vették. Azt mondták, mindent elrontott, lehet, hogy Zsanettet még hétvégeken se engedik haza. Leginkább azt vették rossz néven, hogy nem volt képes felfogni az eset súlyosságát: az a férfi, aki visszahozta őket, Zsanettre veszélyes is lehett volna, hiszen ő nem volt olyan állapotban, hogy megvédhesse a kislányt. Ezt végképp nem írta alá. Ebben az országban minden férfit veszélyesnek tartanak a lánygyerekekre, néha még a fiúgyerekekre is. De ez nem az ő gondja.

Újabb tárgyalás a Bíróságon. Zsanett ügyvédje szerint a kislány szépen fejlődik az Intézetben, jók az iskolai eredményei is, és a kislány érdeke azt diktálja, hogy maradjon továbbra is az Intézetben. Akár több évig is. Itt bedugult a füle, nem hallotta, amit a többiek mondtak. Amikor a hangfoszlányok újra eljutottak a füléhez, kezdtek a mondatok összeállni jelentésteli állításokká. A bírónő épp összefoglalta a tényállást: az Intézet képviselői szerint, Zsanett jól érzi ott magát, szépen fejlődik, sok barátja van. Édesapjával nagyon jó a viszonya, javasolják, hogy az édesapa által kérelmezett egy havi vele töltendő nyári szünet helyett hasznosabb lenne Zsanett számára, ha nyáron, a hétvégeken a többi gyerekkel táborozna együtt, esetleg egy hétre hazamehessen az apjához, ha az apja biztosítani tudja, hogy hasznos elfoglaltságot talál a számára, például beirathatná egy napközis iskolába, ahol a gyerekek egész nap nekik való tevékenységekkel vannak elfogalva. Az Intézet támogatja az ügvéd javaslatát, miszerint Zsanett maradjon huzamosabb ideig, talán évekre, az Intézetben, mert az intézet keretei között jobban biztosítva látják a kislány egészséges fejlődését.

A bírónő végül hozzátette, hogy az apának, a gyermek érdekében, szereznie kellene egy új élettársat, hiszen a gyermeknevelés nem egyszemélyes vállalkozás.

Jelenleg itt tart az ügy.

A második bírósági kihallgatáson arra a kérdésre, vannak-e gyerekei, rövid habozás után rávágta: balesetben meghaltak. ĺgy biztos lehetett abban, hogy ügyében a gyerekeket békén hagyják, nem mennek utánuk egész Magyarországig.

Egy kis faluban éltek, nem is rosszul, a saját fogalmaik szerint. Az apja ajándékozott nekik egy kis házat, amikor a második gyerek is megszületett, a kislány. Minden baj akkor kezdődött, azon az elátkozott napon, amikor elvesztette addigi többé-kevésbé biztos munkahelyét. Egy kinti ismerősük éppen akkoriban hívta őket külföldre, hogy ott lesz munka Mihálynak is, talán a párjának is, ott lakhatnak majd nála, lesz egy szobájuk, az övé mellett, meglesznek, az asszony majd mindegyikükre főzhet, lakbért egyelőre nem kér, hiszen egy vidékről valók. ĺgy hát felpakoltak néhány feltétlenül szükséges holmit, és eljöttek az idegen országba. Mihály értett a számítógépekhez, egyedül megtanulta, amit csak lehetett, nem volt rosszfejű, belement a tudás, ha valami nagyon érdekelte. Különben szakiskolában végzett, mint lakatos, de arra külföldön nem volt igény, ráadásul a nyelvet se ismerte, csak később tanulta meg, a börtönben, ahol nem tudott senki se magyarul, se oláhul.

Akadt mindig valami javítanivaló a magyaroknál, akik 56-ban sodródtak ide és volt már számítógépük. Nehéz volt az életük, a lakás tulajdonosa is kezdett egyre nyomulni a feleségénél, amikor ő épp dolgozni volt, figyelni kellett nagyon rá. Viszont nem tudtak volna máshova költözni, nem ismertek még senkit, és négyüknek egy szobát senki nem akart felajánlani. Az asszony viszonylag hamar feltalálta magát, néha besegített itt-ott, takarított egy-egy magyar családnál, a gyerekeket szépen ellátta és főzte az ismerős hazai ízeket. Néha rájött a fejfájás, ilyenkor szinte kettéhasadt a feje, meg volt ijedve, hogy ő is úgy fogja végezni, mint az anyja, akinek valamilyen öröklött agybetegsége volt, azt se vette észre senki, csak a halála után jöttek rá, miért kellett ilyen fiatalon elmennie. Mihály legtöbbször otthon se volt, amikor feleségét a fájdalom elkapta, ha meg otthon volt, suta szavakkal próbálta az asszonyt vigasztalni. A köztük meglévő korkülönbség ilyenkor volt a legkirívóbb, az, hogy ő, fiatalabb lévén, a felesége „harmadik gyermeke”.

Azon a napon Mihály a munkából jött, épp benyitott az ajtón, amikor a nő a fájdalomtól ájultan terült el a földön. Próbálta feleségét felemelni a földről, vizet adni neki, ezek a gesztusok jutottak hirtelen az eszébe, látta valahol, talán a filmekben. Aztán megkérte a lakástulajdonost, hívjon mentőt, mert az asszony csak nem akarja kinyitni a szemét. Rábízta még a gyerekeket, hogy vigye el őket egy ismerős magyar házaspárhoz, talán elvállalják őket arra a pár napra. A mentők elszállították a feleségét, de mire beértek, már nem tudták újraéleszteni a kómából. Utóbb derült csak ki, hogy ha korábban bementek volna kivizsgálásra, akkor talán meg lehetett volna előzni a halált. De ez fel se merült se Mihályban, se a feleségében, nem voltak ismerősek az ország kusza ellátó rendszereiben, arról nem beszélve, honnan fizettek volna ki egy ilyen bizonyára nagyon drága vizsgálatot.

Oly gyorsan történt minden, hogy ideje se maradt felfogni. Ott maradt egyedül a két kicsi gyerekkel. Hogyan szervezte volna meg, hogy a gyerekekre valaki vigyázzon, miközben ő munkát keres vagy épp dolgozik valahol? Semmi okosabb nem jutott eszébe, csak a család. Felhívta a szomszéd országban dolgozó nagybátyját, vinné kocsival haza Magyarországra a gyerekeket, és adja át őket Mihály anyjának vagy apjának, valamelyik majd csak vállalja az unokák ideiglenes nevelését.

Ő maga sem maradhatott tovább a szállásukon, de nem is akart, a konyha köve, ahol a felesége elájult, nap mint nap eszébe juttatta felesége kedves arcát.

A baj soha nem jár egyedül, a munkahelyén ráfogta egy helybeli munkatársa, hogy ellopott néhány számítógépet, nyilván, hogy eladja őket. Talán a helye kellett ennek a hasonló nyomorultnak -, de se akkor, se később nem tudták rábizonyítani, hogy ő tette. A munkahelyéről viszont - akár bűnös, akár ártatlan - menesztették.

Ráborult a tökéletes magány.

Hallotta valamikor régebben, és maga is látta nem egyszer, hogy a pályaudvarokon lehet aludni, és ha sikerül néhány eurót összeszednie, akkor nem fog éhen halni. Persze ez csak átmeneti megoldás, amíg gondolatait rendbe szedi, és nem ő lohol az események nyomában vagy elől, hanem a történések, és amit róluk gondol, egyidőben zajlanak. Megismerkedett a pályaudvaron élőkkel. Mind ivott, kábítószerezett, többen lopásból tartották fenn magukat és azt az állapotot, amiben az ember még létezőnek érzi magát. Mihályiban ekkor még maradt abból a kedvességből, ami korábban is lényéhez tartozott. A sors ráadásul olyan külsővel ajándékozta meg, ami sokakban kiváltotta a segíteni akarás szándékát, de legalábbis a szolidaritás valamiféle érzését. Kicsit hosszabb, még mosatlanul is csillogó sötét haja, mélysötét, mosolygó szeme vagy sovány termete okozta-e, nem tudni. Mindenesetre inkább előnyéül, mint hátrányául szolgált.

Egy idő elteltével már „otthon” érezte magát ebben a szedett-vedett társaságban. A nyelv is ragadt rá, kezdte megértetni magát, persze csak a szükséges témákban: hol és kiktől érdemes pénzt kérni, hol lehet aludni, enni, tisztálkodni, hogy tudná magát a leghasznosabban eladni?

Az összes ott tanyázó ember közül Claudiát szerette meg legelőbb. Tudta, hogy korábban fiú volt, most azonban egy kedves, nagymellű prosti, akivel egyre közelebb kerültek, ő a csendes magyar fiú, akit csak Michaelként ismertek, és a tragikus sorsú, hosszú szőke hajú és még ilyen elhasznált és kihasznált állapotában is vonzó transzszexuális nő. A nőnek volt egy kis szobája, egy ház legfelső emeletén. Mihály, nem sokkal hajléktalanná válása után, beköltözött hozzá. Egymást támogatták, bár szeretetük bizonyára nem azon alapult, hogy jól ismerték volna egymás történetét, hiszen csak pár szót tudtak egymással váltani közösen kialakított nyelvükön.

Egy nap Claudia megemlítette, hogy van egy idősebb úr, aki érdeklődik iránta, nagyon magányos, Mihály néha felmehetne hozzá elbeszélgetni, cserébe ott vacsorázhatna, talán leesik néhány euró is. Kapva kapott az ajánlaton, ilyen könnyű munkája még úgysem akadt soha. Claudia megígérte, hogy majd közvetít, hiszen régóta, nagyon régóta ismeri az öregurat.

Az első alkalom elég barátságosan zajlott, Mihály rájött, hogy neki sem esik rosszul egy kis beszélgetés, hogy valaki érdeklődik iránta. Jó volt a milánói makaróni is, sőt kérhetett repetát is. Megbeszélték, hogy máskor is jelentkezik. Kialakult idővel valamiféle ritmus is: hetente kétszer elment hozzá, beszélgettek, ittak egy kicsit. Rendben lett volna minden, csak az öregúr néha „úgy” nézett rá, ahogy a nők szoktak, amikor le akartak vele feküdni. Nem sokáig tanakodott ezen, inkább kizárta az őt foglalkoztató kérdések köréből.

Egy nap belefutott egy régi magyar nőismerősébe a pályaudvaron. Az elmesélte neki, hogy most volt Németben, ott lenne számára is munka, csak 50 euró kellene a vonatra, azt neki kell összeguberálnia. Felment idős barátjához és elmondta neki, hogy kellene, kölcsönbe, 50 euró. A férfi rögtön odaadta neki a pénzt, de egy kissé megfogta a könyökénél, és megint „úgy” tekintett rá. Mondta Mihálynak, hogy milyen szépek a szemei, a haja, és ezért a pénzért nem túl nagy ár, ha megengedi neki, hogy kicsit simogassa az ágyban. Mihály a kartávolságban elérhető munkára gondolt, és miközben a férfi simogatta a fenekét, ő legszívesebben bezárta volna minden testnyílását, beleértve szemét és fülét is. Amikor az öreg kicsit bátrabban kezdett a lényegre térni, Mihály szemei előtt az 50 eurós bankjegy lebegett, de aztán csodálkozva konstatálta, hogy van ennél rosszabb élmény is az életben, mint amit most művelnek vele. Ettől viszont elkezdett saját magától undorodni, és igyekezett mihamarabb véget vetni az egész aktusnak. Annyira rohant, hogy még a milánóit is otthagyta.

Németországban nem sikerült a munkakeresés, a lány is eltűnt a szeme elől, ráadásul magával vitte Mihály összes hivatalos magyar papírját. Igaz, egyelőre neki se lesz rájuk szüksége. A németországi út után, amikor kora este visszaérkezett a városba, egy gondolat foglalkoztatta csupán, egy kevés emberi szót hallani az újabb kudarc után, és enni egy tál meleg ételt. Az öregúr már korábban többször rátelefonált, de neki nem volt kedve felvenni a mobilt. Most mégis ő jutott az eszébe és vegyes érzésekkel ugyan, de elindult az ismerős ház felé. Hogy kis bátorságot öntsön magába, megivott a maradék eurójából egy üveg sört. Nem volt ugyanis már elég az a napi antidepresszáns adag, amit megszokásból szedett, amióta felesége meghalt s a gyerekek eltűntek életéből. Csak a gyógyszerek segítségével volt képes elnyomni valamelyest a benne lévő állandó gyilkos feszültséget, amitől néha, minden látható ok nélkül, ölni tudott volna.

Az öreg kinyitotta az ajtót, betessékelte és leültette a szokott helyére. Mihály elmesélte, hogy nem járt szerencsével Németben sem, kezdhet mindent elölről. Az öreg egy tál makarónit csúsztatott eléje, volt benne darált hús is. Aztán csendben iszogattak, erőset, az erős bánatra. Mihály mikor érezte, hogy kezd kicsúszni alóla a talaj, elköszönt. Az öreg rátette kezét Mihály combjára, úgy tartotta vissza, hogy maradjon még. Mihály önmaga számára is váratlanul, erőteljesebben lökte el a férfit. Újra kifelé indult, az öregúr azonban utolérte és a karjára tette a kezét, hogy maradjon és legyen Mihály újra az övé. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Innentől semmire nem emlékezett. Mikor a nyomozás során újrajátszatták vele az eseményeket, majd a tárgyaláson rekonstruálták a történteket, mikor hogyan és mit tett, hova ment, mit csinált a lakásban, még mindig sok minden homályban maradt számára. A fátyol csak hosszú hónapok, sőt évek múlva hullott le minden apró részletről. A rekonstrukció filmre rögzített tetteit, a tetemet, de a tárgyalást is a bírákkal, az ügyvédekkel, az ügyésszel és a bíróval, úgy nézte végig, mint aki most látja először. Amit látott, abba nem volt képes önmagát beilleszteni. Mintha azt az immár végérvényes tettet valaki más követte volna el. Pedig ő van a felvételen, ahogy belép az áldozat házába, majd egy óra múlva, sálja nélkül távozik onnan. Igen, mi történt a sállal? Mikor az öregember másodszorra is marasztalni akarta, ezúttal azonban sokkal erősszakosabban, Mihály agyát elöntötte a vad indulat, s már nem volt ura egyetlen cselekedetének sem. Ellökte az öreget, aki hanyatt esett. Mihály készült bemenni az öreg hálószobájába, mert emlékezett, hogy az ott tartja a pénzét. Kinyitotta a szekrényt. Egy vibrátor és egy felfújható bábú hevert a szekrényben. Felkapta a pénztárcát, mint utóbb kiderült 80 euró volt benne, de ez akkor nem is volt fontos, mert Mihály csak bosszút akart állni. Mikor felfogta, hogy mi lehet a bábú rendeltetése olyan undorral és gyűlölettel vegyes düh tört ki rajta, hogy ezt azonnal újabb tettlegességre kellett váltania. Visszament a nappaliba, az öreg épp igyekezett feltápászkodni, de sorsa ekkorra már eldőlt. Mihály rátekerte a kezében tartott sálját és elkezdte a férfi nyakán mind szorosabbra és szorosabbra húzni. Zavarta a hörgése, ezért felkapott egy vázát az asztalról és fejbe verte a földön fekvő embert. Hogy teljesen biztos legyen, nem fog kiabálni, még egy zsebkendőt is belegyömöszölt a szájába. A szivárgó vért észre se vette. Még lehúzta róla a gyűrűit, hátha el tudja őket adni, mindegy mennyiért. Csak ekkorra csillapult le dühe annyira, hogy végre elinduljon kifelé. Mechanikusan emelte a lábait, egyiket a másik után, ment előre gondolattanul, majdnem gondtalanul. Valakivel beszélt a gyűrűk ügyében, de utólag nem emlékszik, mi lett velük.

A következő hét úgy csordogált, mint a korábbi hetek. Nem történt semmi különös, hacsak az nem, hogy egyik este összeverekedett egy sráccal, valamit meg akart tőle szerezni vagy ő a másiktól, de arra sem emlékezett utólag, min tört ki a vita köztük.

Mikor a rendőrök elfogták, kérdezték tőle, ugye tudja, miért viszik be? Mondta, hogy tudja. Mert az este összeverekedett egy haverral. Csak a kihallgatáson fogta fel, hogy gyilkossággal vádolják. Meghalt az öregember. Őszintén sajnálta, eszébe nem jutott, hogy meg is halhat azok után, amit akkor tett vele. A rendőrök később, a tárgyaláson, úgy jellemezték, hogy együttműködő volt. Mindenre készségesen válaszolt, ki hol ült akkor, és akkor mit tett ő, mit tett az öregúr, és így tovább. Nem is tartott sokáig a kihallgatás.

A szót, gyilkosság, még évekig kellett ízlelgetnie, míg önmagára tudta vonatkoztatni.

Már két éve ült előzetesben, amikor ügye befejező tárgyalására sor került, ami egy teljes héten át tartott. Behívtak minden szóba jöhető tanút. Magyar barátai rosszul beszélték az ítélkező ország nyelvét, ami már kezdetben sokat rontott az ügyén, és nem vívták ki a bírák szimpátiáját. Az ügyvédek, tudatában lévén az ügy nagy sajtóvisszhangjának, kitettek magukért. A két ügyvéd és az ügyész kiosztották egymás között a szerepeket, hogy az előadás a padokban ülő közönség számára is élvezetes legyen. Az ügyész pályafutása egyik legszebb vádbeszédjére készült, az ügyvédek pedig egymással is versenyeztek, egyikőjük képviselve a felső arisztokráciát, míg társa a szegényeket és elesetteket, akiket testközelből ismert, lévén maga is alkoholista, akinek már nem sok van hátra.

A tárgyalás oly idegfeszítő és lelkileg oly megviselő volt, hogy mind Mihály, mind a színjáték összes résztvevője egyre kialvatlanabbul jelent meg tárgyaláson. A kiemelkedő események közé számított Claudia tanúvallomása, majd sorrendben a két fekete kaftános ügyvéd védőbeszéde, végül pedig az ügyész vádbeszéde, mely betetézte és koronát tett az egész jogi felépítményre.

Claudiát szánta a védelem a koronatanúnak. A többi tanú kihallgatása már rég befejeződött, de Claudia nem jelent meg, pedig mindenki számított a fellépésére. Beletelt egy óra is, amíg a keresésére kiküldött rendőrök megtalálták. Épp erőt és bátorságot gyűjtött a tanúvallomáshoz az ötödik pohár pálinka formájában.

Belépése a terembe királynői volt. Egyenes tartása, szőke kibontott haja, nagyon enyhén imbolygó járása minden tekintetet odavonzott. Kézzel tapintható várakozás töltötte be a termet. Az első kérdés természetszerűleg az volt, hogy mióta ismerte a vádlottat, és milyen kapcsolatban voltak. Mihály idegenkedve nézte Claudiát mint egy jelenséget. Nem ismerte meg azonnal, bár lassanként ismerőssé váltak finom arcvonásai, cigarettától érdes hangja. Csak annyit mondott, hogy ő szerette a vádlottat, hogy együtt is éltek, és hogy ő mutatta be az áldozatnak. A második és egyben az utolsó kérdés az áldozathoz fűződő viszonyára vonatkozott. Igen, nagyon régóta ismerte, Claudia akkor még gyermek volt. Szüleinek volt egy presszója, ahol Claudia és testvérei felnevelkedtek. Az áldozat gyakran járt be hozzájuk. Igen, Claudia akkor még fiú volt, csak belülről érezte magát mindig lánynak. Szép finom vonásai lehettek, mert a férfiak gyakran megnézték. Egy nap szülei eladták őt az öregnek. Odaadták pénzért. Talán nem lettek volna rászorulva, de ez a bevétel is számított. Igen, emlékszik arra az első alkalomra. Hányingere volt, talán hányt is. Tiltakozott, de a szüleinek se mert ellentmondani. Igen, azt lehet mondani, hogy megerőszakolták. Ės attól kezdve rendszeresen. Nem voltak többé éber álmodozásai arról, hogy mi legyen belőle, ha megnő, mire használja fel mindazt, amit születésekor hozott magával. Most már csupán annyi maradt benne, amit az esemény még meghagyott: egy hatalmas üresség. Egyetlen álma életben maradni és, amint lehetséges, otthagyni a szülői otthont. Lelkében már rég felnőtt volt, mikor testileg is az lett. Prostituáltként kereste meg az operációhoz szükséges pénzt, és megtette az utolsó dolgot, amit személyisége egyben tartásához még megtehetett. Igen, most békében van önmagával. Igen, az öregúrral azóta is kapcsolatban maradt, és néha, fizetségért, bemutat neki vonzó fiatal férfiakat. De gyerekkorúakat soha.

Utolsó szavait mély csönd követte a teremben. Claudia, ahogy jött, éppoly méltóságteljesen távozott a teremből. Nem engedte, hogy karjánál fogva segítsenek neki.

A szünetben az ügyvédek, Caludia tanúvallomása hatására, némileg átírták addigi védőbeszédük bizonyos tartalmait. Arra helyezték ezúttal a hangsúlyt, hogy itt az elkövető maga is áldozat, és akárhogy szépítjük, az áldozat egyben elkövető is. A második ügyvéd felelevenítette saját tapasztalatait azokból az időkből, amikor maga is nap mint nap érintkezett a számkivetettekkel és kiközösítettekkel, amikor fiatal, de már sikeres ügyvédként meg tudta őket védelmezni a társadalmi előítéletekkel, olykor pedig az Igazságügy elfogultságaival szemben.

A végszó mindig az ügyészt illeti. Az ügyész rámutatott a tett társadalmi veszélyességére, a jóléti állam tisztes polgárainak életére törő emberek fenyegetésére, arra, hogy a vádlott elvetemült gyilkos, a pszichiáterek szerint is nehezére esik uralkodni indulatain. Az életét mások támogatásától függővé tévő életmódja gyarapítja az utcákon elharapódzó hajléktalan bűnözők tömegét. Mindent egybevetve kérhetné a legsúlyosabb büntetést, 30 évet, hiszen remény sincs arra, hogy az ilyen emberek megváltozhatnak, de mivel a vádlott nem büntetett előéletű, így csak 18 év börtönben eltöltendő szabadságvesztést kér.

A bírák mindent egybevetve és latolgatva 14 évben egyeztek meg.

Mihály megkezdte tehát a fennmaradó 12 év letöltését. Idővel ritkult az az álom, ahol az öregúr mozdulatlan nyitott száját látta felnagyítva. Ez az álom három évig üldözte. Mikor végre először lett bátorsága erről beszélni a színesbőrű pappal a börtönkápolna falai között, az olyan volt, amint amikor megreped egy kőkemény bástyafal. A pap egy számára fontos mondatát őrizgette magában és mindig, amikor szüksége volt rá, felelevenítette: „Ha tetted visszatér álmaidban, ez azt jelenti, hogy lelked nem egy gyilkosé.” Ettől fogva egyre gyakrabban látogatta meg őt felesége és bár azt hitte, már rég elfelejtette, milyen volt vele a szerelem, a börtönéjszaka csendjében újra és újra megélte.

Olyan szép vonásai voltak, mint egy indiainak: fényes fekete, kicsit hosszú haj, kedvességet sugárzó fekete szem, mindehhez szálfa alak. A nők egy szép férfit láttak benne, a férfiak egy szép fiút. Kedvességére, mindenkinek megelőlegezett bizalmára nem volt magyarázat, nyilván nem abban az állami gyermekintézményben szedte magára, ahol, szülei halála, vagyis kisgyerekkora óta nevelkedett. Talán ilyennek született.

Végre betöltötte a 18. életévét. Az intézet, az egyetlen hely, ahol hajszálgyökereket eresztett a többi hasonló sorsú életébe, az elbocsátást azzal édesítette meg, hogy kifizette a neki államilag járó egymillió forintot. Kimondani is sok. Ekkora összeg komoly elhatározásokra késztetne bárkit. Ő is nagy levegőt vett és elképzelte, mi a szabadság: utazni fog a világban és megkeresi, amire szüksége van, talán annál valamivel többet is. Tudta, hogy szépsége az egyetlen érték, amit magával vihet. Valamint az egymillió forint, azaz több, mint 3000 euró. Magyarországon különben sem lett volna semmi esélye ösztöneit, vonzalmait követni.

ĺgy hát nekivágott. Mire M.-be ért, már bejárta Európát. Voltak kliensei, többnyire gazdag vagy híres idősödő férfiak (újságírók, színészek, üzletemberek) adták-vették egymás között. A legtöbb úriember volt, annyit fizettek, amennyiben megállapodtak, többször visszahívták, nem kértek tőle lehetetlen testpozíciókat. Sokat keresett, néha már szinte gazdagnak érezte magát. Nem gyűjtött semmire: lakásra vagy családalapításra. Revánsot akart csupán venni az életen, csak jól akart enni, érezni, hogy sok pénz lapul a zsebében, vagy ahová éppen eldugta.

Ezen a napon is minden jól kezdődött. Találkozott a törzshelyén egy szimpatikusnak tűnő idősebb jómódú úrral, aki meghívta magához a várostól nem messze fekvő villájába. Beléptek a házba, felmentek egyenesen a második emeletre, a hálószobába. A férfi becsukta az ablakokat, az ajtót pedig kulcsra zárta. Átfutott az agyán ez a mozdulat, de nem foglalkozott vele ennél többet. Levetkőztek mind a ketten, az ágyra feküdtek, a férfi simogatni kezdte. Néha, mintegy önkéntelenül, erősebben szorította a fiút. Amikor egy véletlen mozdulattal a lábába rúgott, a fájdalomtól felszisszent. Kérte, kicsit gyengédebben csinálják. Lelepleződve, a férfi előhozott egy kis ostort, kérve a fiút, hogy csak egy kicsit üssön rá vele és engedje, hogy a férfi is rásuhintson egyet. Nem, ebbe nem mehet bele. Nem ebben állapodtak meg. A férfi könyörgött egy kicsit, de a fiú nem állt kötélnek. Nem tehetett róla, nem egyezett a természetével. A férfi egyre rámenősebben kérte, és egyre dühösebb lett. Mit képzel magáról, azért a pénzért, amit fog érte kapni, minden kívánságát teljesítenie kellene. Elkapta a fiút, elkezdte püfölni a tenyerével, majd ököllel, lenyomta az ágyra, és megerőszakolta. A fiúnak sikerült valahogy leráznia magáról, felpattant és próbált volna menekülni, de az ajtó zárva volt. Az ablakhoz ugrott, a zárt ablakot egy ott heverő kemény tárggyal betörte, majd kiugrott az első emeletről. Szerencséje volt, a fájdalmakon kívül nem lett nagyobb sérülése. Rohanni kezdett a város felé.

Mindezt csak azért hozta elő a rendőrnőnek, hogy az jobban megértse, mi volt az előzménye annak, amit tett.

A rendőrnő szilárdan és megingathatatlanul ült a székében. Erős alkata volt, csupa férfias izom, keménység. Vonásai is kemények, nem volt rajta egyetlen lágy hajlat. Haja rövidre nyírva, mozdulatai határozottak, kétség nem fért hozzá, tudja, mi a dolga. Kicsit felszínesen figyelt, ma már több hasonló esete volt. Talán nem pont ugyanilyenek, de mindenesetre mind férfi volt és fiatal, és valami bajuk volt más férfiakkal. A mostani az utolsó esete ezen a napon.

Először is miért hordott magánál a fiú két kést és egy rugós bokszsert!? Aztán majd rátérnek a többire is. Nyilván tisztában van azzal, hogy a törvények szerint, akinél ilyen éles szerszámokat találnak, az azt kockáztatja, hogy lecsukják. Igen, igen, mondta a fiú, de értse meg a tisztelt rendőrnő, ő ettől kezdve valóban veszélyben érezte magát, nem ő veszélyeztetett másokat. Mondja el szép sorjában, hogy volt azzal a szobalánnyal ott a szállodában. Először is, hol szállt meg és hány napot töltött ott. Mindig ugyanabba a szállodába szokott menni, mondta, ott már ismerik. Most is kivett egy szobát, az összes pénzét, ami még megmaradt az egymillióból és amit még hozzá keresett, pontosan ötezer eurót, elrejtette a fürdőszoba egyik kis fali szekrényébe és szólt az ismerős szobalánynak, hogy ott a pénz, vigyázzon rá, amikor takarít. A szobalánynak!? Igen, már ismertük egymást. És amikor este hazaért ez után a malőr után, nem találta a pénzét. Érezte, hogy hullámokban árad szét benne a düh, a tehetetlenség miatt érzett vad indulat, kirohant a szobájából...

És a szobalányt életveszélyesen megfenyegette a bokszerrel. Igen, de előtte megkérdeztem, hogy hol van a másik szobalány, aki tudott a pénzről, azt felelte, hogy fogalma sincs, már rég hazament, pontosabban tudja, de nem mondja meg, mert minek akar vele beszélni a fiú. Ekkor nem volt többé ura magának, előhúzta a zsebéből a bokszert és azzal fenyegette, hogy mondja meg azonnal, hol a másik szobalány, neki azonnal beszélnie kell vele, létfontosságú. Valójában nem akarta őt bántani, csak megfenyegetni. Aztán Maga belevágta a falba a bokszert, ott a helye most is. Igen, így van, tudtam, ha nagyot vágok a falra, az úgyis visszapattan a falról, nem sérül senki. Aztán mi történt? Aztán egy perc alatt minden holmimat felkaptam, hogy otthagyom a szállodát, de az utcán megállítottak a rendőrök, mert a szálloda tulajdonosa kihívta őket, mikor sírva elmondta a szobalány, mi történt. És most nincs tényleg semmim: nincs pénzem, még a késeket is elvették Maguk tőlem.

Igen, az én családomban is van tulajdonképpen olyan, mint Maga, értem én, pirult el. A rendőrnő hangja most egy oktávval lágyabban csengett. Tudom, az ember ki van teljesen szolgáltatva, vannak, akik gúnyolódnak rajta, a férfiaknak talán még nehezebb. Mi, nők megértőbbek vagyunk egymással. Rágyújt? Nem cigarettázok, köszönöm. Nézze, én most elengedem magát, de ne találkozzunk itt még egyszer.

Megengedi, hogy megajándékozzam az utolsó tÍzforintosommal?

Már harmadszorra idézik be emiatt. Felöltözteti a csecsemőt, beteszi a gyerekkocsiba és eltolja az ismerős rendőrségre. Már reggel megfőzött, mielőtt a többiek, a kisfiú, a lány és az apjuk felébredt volna, így most nyugodtan eltölthet akár pár órát is a rendőrségen.

Férjét Németországban ismerte meg, apja alkalmazta az udvarias, halk szavú fekete szemű, fekete hajú fiatalembert. Szerelem volt első látásra, a különbözőségük ragadhatta meg mindkettőjüket, már látványra is: ő szőke, kékszemű, kövérkés, férje sovány és a lelkén kívül mindene sötét árnyalatú. Férje megtanult németül, bár soha nem beszélte folyékonyan a nyelvet, de ez egyiküket sem zavarta, szavak nélkül is megértették egymást. Mikor átköltöztek M.-be, ő is elkezdte tanulni férje nyelvét, legalábbis tett ezért némi erőfeszítést, annál is inkább, mert csak így lehetett reménye valamilyen munkát találni. De a napi teendők: a gyerekek ellátása, a főzés, bevásárlás, tudják, mindaz, ami az éléshez kell, elvette minden idejét a tanulástól, a francia nyelvórák pedig mindig pontban reggel 9-től délig vagy délután négytől este 7-ig tartottak, lehetetlen időpontokban. ĺgy hát folyton halasztódott a nyelvtanulás, a munkakeresés. Segélyekből éltek, gyermeksegélyből, amit ő Németországból kapott és munkanélküli segélyből, amit a férje kapott.

Éppen emiatt idézték be megint. Ugyanúgy kezdődött a kihallgatás, mint mindig: hogy hívják, férje neve, hol laknak, miből élnek, hol ismerte meg a férjét, mennyi ideje vannak együtt, és milyen nyelven beszélnek egymással, ha egyikőjük se tud a másik nyelvén. Aztán, mint mindig, rátérnek a részletesebb kikérdezésre. Mondja el egy napját óráról-órára. Ma reggel is hétkor kelt, megszoptatta a kicsit, elkészítette a reggelit, felöltöztette a kisebbeket, utána elvitte a férje őket az óvodába, iskolába, aztán összekészítette a mosnivalót...Hol volt eközben a férje? Elment a haverjaival inni egy kávét a presszóba. És, Maga nem mondta, hogy maradjon otthon, ne iszogasson a haverjaival? Soha nem tiltotta meg neki, hogy azt tegye, ami jólesik. De mit is tudna otthon csinálni a kicsivel, úgyis neki kell szoptatni, főzni is ő szokott, takarítani, mosni, mindent, amit kell. Hadd menjen a barátaival, egy nyelvet beszélnek, ők is marokkóiak, otthon érzi magát velük. És arra nem gondolt a férje, hogy munkát kellene keresnie? Nekem – emelte meg a hangját a rendőrségi alkalmazott - naponta 10-12 órákat kell itt güriznem, hogy eltartsam a családomat, az olyanok meg, mint a férje csak lébecolnak, kávézni járnak, aztán felveszik a segélyt és élnek, mint Marci hevesen. Dehogynem, folyton próbál találni valami munkát, néha a haverjai szólnak, ha van valami kisebb munka. Szóval ráadásul feketén dolgozik!? Mert nem talál más munkát. Ugye, Magának, vagyis az apjának sok pénze volt? Igen, van egy cége, a férje is abba dolgozott be. Tehát, a férje úgy gondolhatta, jó parti lesz neki a cégtulajdonos lánya?Szerettük egymást. Ugye tudja, hogy az x törvény y rendelkezései szerint érdekházasság kötése anyagi vagy egyéb okból büntető eljárást von maga után?

Tudta, mivel ezt már a két előző kihallgatáson is elmagyarázta az őt kihallgató rendőr.

De erre nincs mit válaszolni. A rendőr még egy ideig rugózott, hogy ha kiderül, hogy érdekházasságot kötöttek, abból nagy baj lesz, majd meglátja a férje is, meg ő is. Majd jött a most az egyszer megint hazamehet. Egy időre. Az ügyet majd kivizsgálják és értesítik.

Összeszedelőzködött, a gyereket visszatette a kocsiba, aki közben elaludt. Békében önmagával lépett ki a napfényes váróterembe.

A bíróságon elkülönítve ült egy üvegkabinban, festett szőkén, egykori szépsége romjaiban, két rendőr vigyázta. De még mindig nem értette, mit keres ő itt.

Jól éltek a férjével, sőt nagyon jól. Férje sikeres üzletember volt, jóképűnek tartották, még az ő barátnői is. Szerette őt, bármit kérhetett tőle, megtette neki. A gyerekek nem sok idővel a házasságkötésük után érkeztek, szőke buksi fejük volt és tókék szemük. Mikor átköltöztek a nagyobb házba, úgy érezte, már csak egy dolog hiányzik az életéből: egy kellemes és érdekes munkahely. Sikerült bekerülnie az uniós intézmények egyikébe, nem is gondolta volna, hogy ilyen egyszerű lesz. Ott dolgozott két évig, amikor egy ismerőse hazájából, Németországból, megkérdezte tőle, nincs-e kedve titkárnösködni a német követségen. Már úgyis kezdett elege lenni az akkori munkahelyéből, folyton követelt rajta valamelyik felettese valamit, így hát örömmel kapott az új lehetőségen. Szeretett csinosan öltözni, munka után többször töltötte idejét azzal, hogy a sikkes üzleteket járja, és mindenütt vesz valami különleges kis ruhakölteményt. Férje mindig észrevette és dicsérte.

Mentek a napok, szépen sorban, az új lakás berendezése, gyerekek, nyaralás a családdal, követség, ruhák. Nem értette, de a hiányérzet, mint valami alattomos kór, újra rátört. Meghatározhatatlan volt, hogy mi az, ami annyira hiányzik az életéből, egyszerűen csak muszáj volt csillapítania, mint egy drogos, akinek muszáj beszereznie most azonnal a kábítószert.

Elment hazulról, szokott olykor, ez nem lepte meg a férjét. Beült egy kávéházba, rendelt egy gint. A másik asztalnál vidáman nevettek, hangoskodtak a gyönyörű fekete testű afrikaiak. Tele szájjal nevettek, szemük csillogott az alkoholtól és az élet örömétől. Ő megivott még egy nagy pohár gint, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve két nagy korsó sört. Tovább nézte a fekete bőrűeket. Az egyik visszanézett rá, mosolyogva, kedvesen, táncra hívóan. Innentől nem emlékszik tisztán, de az érzést nagyon is vissza tudja idézni: mámorosan betámolyogtak egy mosdóba, ahol mindkettő magáévá tette a másikat, mohón és habzsolva. A férfi hazakísérte és mielőtt elváltak volna, még telefonszámot cseréltek. Színes kaland volt.

A rákövetkező időszakot ugyanebben az eszetlen mámorban élte. Kezdtek rendszeresen találkozni, sokszor éjfél után ment haza egy kiadós táncos buli után. A bébiszitter mindig rendesen letette a gyerekeket aludni. Itt már nem volt megállás. Amikor ki tudott venni szabadságot, együtt utaztak Afrikába, be lett mutatva a fiú édesanyjának, a fiú ottani gyerekével nem találkozott. Megismerkedett más, hasonlóan kedves, széptestű, az életet két pofára habzsoló fiatal férfiakkal, és őket is szerette: szerette amilyenek, szeretett odabújni izmos olajos testükhöz.

A következő állomás a válása volt. Tudta, hogy ez így nem mehet tovább, nem lehet, de legalábbis nehéz két vagy három életet egy életbe besűríteni, kérte férjét, váljanak el és osszák meg minden vagyonukat, a házat, a vidéki üdülőt, a nagy kocsi maradhat az övé, neki van egy kisebb. A férje nem akart válni, még most is szerette a feleségét, a gyerekekre gondolva pedig a hideg futott végig a gerincén, nem volt képes elképzelni, ők hogyan élnék meg anyjuk eltűnését. Sokáig ment a huza-vona, férje őt akarta, ő pedig már csak a házat, vagy annak pénzbeli értékét. De nem jutottak dűlőre, mert a férje egy idő után már csak büntetni akarta, nem volt hajlandó vagyonuk nagyobb felét átengedni, amit különben is nagyrészt ő szerzett.

Egy este, hazafelé jövet egy garatra öntött buliról, a gyerekeket alva találta, férje még ébren volt. Kérte, hogy beszéljenek, és a hangulatot emelendő, menjen le a pincébe és hozzon fel egy üveg bort. A férj lement, ő utána, útközben tekintete megakadt egy fejszén, azt kezébe véve lelopakodott a pincébe vezető lépcsőkön. Férje épp lehajolt, egy üveget keresett, egy palack igazán finom francia bort. Mögé lépett és egy hatalmasat vágott férje fejére, de az indulata nem hagyott alább, eszébe jutott, hogyan tagadta meg tőle a vagyon ráeső részét, hogyan hagyta volna őt szinte pénz nélkül, és kezében a fejsze mintha magától emelkedett volna fel és sújtott volna újra és újra le, már nem látta hová. Aztán teljes kábulatban feldarabolta férje testét, a darabokat begyömöszölte egy zsákba, betette a nagy autó csomagtartójába, rémlett, hogy egy filmben is így látta, és a fimbeli sötét erdő felé vette útját. Talált is egyet. Még bevillant az agyába, hogy máskor hogy rettegett volna itt éjszaka, most viszont legfeljebb csak tőle félhetnek, majd egy alkalmasnak látszó félreeső bokorba dobta a csomagot.

Néhány hete vagy hónapja van már börtönben, és most itt ül a bíróságon egy üvegkabinban, bízva abban, hogy csupán egy jó ügyvédet kell találnia és minden ugyanúgy lesz, mint régen.

Mint majd a későbbiekből kiderül, minden más volt rajtuk, kívül-belül, mint az úgynevezett normális embereken. Itt van mindjárt a nő öltözéke: a sudár termetű és kellemes arcú asszony hosszú szoknyát viselt, fejét kendő takarta, hogy a hajából egy tincs sem látszódott. Amilyen a hagyományok szerint öltözködő asszonyoké mindenütt az arab világban. A Gyermekvédelmi Bíróság 30 éves alkalmazottja, egy zárt arcú, mosolytalan hölgy már harmadszorra tette fel neki a kérdést, hogy milyen nemzetiségű, vagy ha úgy jobban tetszik, mely ország állampolgára? A hölgy elismételte: ő német. Itt akadt meg először az asszony meghallgatása. Mert a Bíróság alkalmazottja értette ugyan a szavakat, melyeket hallott, de mégsem jutott el a tudatáig. Hogy mégse tűnjön gyanakvó rasszistának, végül nem forszírozta tovább, egyelőre tehát annyiban maradtak, hogy a nő német. Na, most mesélje el szép sorjába, mi is történt.

Nagyon az elejéről kezdve: évek óta Németországban élnek egy bérelt lakásban, amelyhez állami segítséggel jutottak, tekintettel az 5 gyerekre, vagyis akkor még csak 4 gyerek volt. Férje kiterjedt családjának számos tagja is ott lakik a közelben, ha szükség volt bármilyen segítségre, rájuk mindig lehetett számítani. Férjének hol volt alkalmi munkája, hol nem. Neki nem jutott volna rá ideje, hogy dolgozzon a gyerekek mellett, így leginkább a szociális segélyből és a gyerekek után járó családi pótlékból éltek. A gyerekek óvodába, iskolába jártak, mint a német gyerekek. Férjével sokat gondolkodtak a gyerekek jövőjén, melyik országban lenne számukra a legmegfelelőbb iskolai oktatás, maradjanak-e Németországban, vagy költözzenek át Franciaországba, ahol férje családjának számos tagja él, vagy esetleg fogadják el azt az ajánlatot egy jó ismerősüktől, hogy a gyerekeket Angliában járassák egy magas színvonalú muzulmán vallásos iskolába. Pár hónappal ezelőtt, amikortól számíthatjuk a mostani események kezdetét, éppen itt tartottak a gondolkodásban, tervezésben. Az asszony már a nyolcadik hónap végén volt az ötödik gyerekkel, amikor férje felvetette, nyár lévén, látogassák meg a francia rokonokat, és majd velük is meghányva-vetve a dolgot, az út után döntenek véglegesen. Az asszony kicsit elgondolkodott, mi lesz, ha útközben rosszullét fogja el, vagy a gyerek korábban akar megszületni, de végül beleegyezett férje javaslatába, ahogy rendszerint szokta, szerette férje élénk észjárását, újabb és újabb ötleteit, ami az életet vele érdekessé, izgalmassá tette még ennyi gyerek mellett is.

Felszálltak a Párizsba induló vonatra mind, ahányan csak voltak. Szép nyári meleg volt, a gyerekek futkostak a folyosókon, az újdonság izgalma kerítette mindnyájukat hatalmába. Tervezgették, hány napig maradjanak, kiknél szálljanak meg, és hogy onnan hogyan tovább....

A vonaton lett rosszul. Nem volt mit tenni, le kellett mind a hatuknak szállniuk, és a lehető leggyorsabban bejutni egy kórházba. Isten előbb küldte az ötödiket, mint ahogy ők kalkulálták. ĺgy most már hetüknek kellett szállást keresniük, mire az asszony ki tudott jönni a kórházból. Az ötödik csecsemő táplálását a természet biztosította, a többiekéről azonban a szülőknek kellett gondoskodniuk, mégpedig sürgően. Hozzá kellett nyúlniuk az utazásra szánt pénzhez. Találtak egy viszonylag olcsó panziót, egy marokkói nő volt a tulajdonosa. Megállapodtak, hogy férje visszautazik Németországba és egyrészt dolgozik majd valahol, másrészt kér majd pénzt a család módosabb tagjaitól. Addig az asszony maradjon a gyerekekkel a panzióban. Teltek-múltak a napok, hetek is már, a férje még mindig nem tudott elég pénzt küldeni ahhoz, hogy a panziót is, az ebédet is ki tudják fizetni. Az anya a marokkói nő nagylelkűségében és a közös kulturájukban jelenlévőtermészetes szolidarításban reménykedett, kérte, hogy legyen türelemmel, pár napig, esetleg hétig, hadd maradjanak, egyelőre hitelbe, férje biztosan elő fogja teremteni a szükséges összeget. A marokkói nő ugyan már rég nem érezte magáénak hazája ez irányú

kulturális értékeit, de a gyerekeket szerette, mivel magának, fájdalom, de nem lehetett, így tekintettel a gyerekekre, elnéző volt. Ahogy azonban teltek a hetek, egyre inkább gyanakvó lett, talán át akarják verni. Nap mint nap kérdezgette, mikor jön meg már a beígért pénz?

Az asszony is nehezen viselte a kialakult helyzetet, így hát felajánlotta, ő visszautazik a csecsemőjével Németországba, csak maximum két napról lenne szó, és mivel a családi pótlék az ő bankszámlájára érkezik, és csak ő férhet hozzá, elhozza a tulajdonosnőnek az egész összeget, azzal legalább a tartozás harmada-fele ki lenne fizetve. Addig viszont vigyázna, kérte, a négy másik gyerekre, akik úgy vannak szoktatva, hogy egyedül is elvannak, egymásra vigyáznak, csak enni kellene adni nekik. A tulajdonosnő beleegyezett. Az asszony elutazott a kicsivel, de a két napból négy lett.

(Vajon egy ilyen nőre melyik reakcióm hat majd? – törte közben a fejét. – Ha sírok, vagy ha sikerül visszatartanom a sírást? Nem mintha ezt olyan könnyű volna irányitgatni).

Megérkeztek a panzióba a babával. Már nagyon várta, hogy láthassa a gyerekeit, hiányoztak neki. Ahogy belépett a panzió ajtaján, az tűnt fel, hogy túl nagy a csend. Felsietett a szobába, de az teljesen üres volt. Oly erősen kezdett dobogni a szíve, hogy szinte hallotta szíve milyen ütemre jár. Lerohant a tulajdonoshoz, aki éppen megjelent az előtérben. Csak annyit mondott, hogy miért nem jött előbb vissza, ahogy megígérte, ő nem tudhatta, mi van vele, így jöttek a rendőrök és elvitték a gyerekeket. A rendőrök!??? De nincs bajuk!? Melyik rendőrségre? – kérdezte mindezt egyszerre. A nő elmagyarázta az utat. Azonnal odaloholt, a rendőrök elmondták neki, mikor végre ki tudta nyögni, mi járatban van, hogy a gyerekeket biztos helyre szállították, mind együtt vannak a bevándorlókat befogadó átmeneti szálláson. Dehát miért, mi a bűne? Kiskorú gyerekek felügyelet nélkül hagyása. Mivel a legkisebbik is ki van téve ennek a veszélynek, rögtön el is akarták venni őt is, de az anya úgy ordított és kapálozott, hogy ez még csak csecsemő, szopik, ne vigyék el tőle, hogy erővel kellett a karjaiból kitépni a bömbölő csecsemőt. Összeomlott. Felhívta a férjét, kérdezte most mit tegyenek. A férje nyugodt hangon elmagyarázta neki, hogy nyilván be fogják hívni kihallgatni és akkor majd tisztázódik minden. Ő is nemsokára, amint tud, utazik a családjához abba az elátkozott országba.

Valóban behívták már másnap reggel, és most itt ül, próbálja elmagyarázni, miért nem lehet az a tényállás, hogy ő elhagyta a gyerekeit, ilyet soha nem tennének, se ő, se a férje, mert

szeretik a gyerekeiket, különben pedig, láthatják, a kicsi is vele volt, hogy akarhatta elhagyni őt, ha egyszer magával vitte, hogy szoptatni tudja? Amikor a magyarázatban odáig ért, hogy adják vissza a gyerekeit, addigra szeméből hangtalanul ömlöttek a könnyei. A bírósági alkalmazott száraz hangon, szándéka szerint tárgyilagosan, közölte, az elmondottak alapján meg fogja még ő is vizsgálni a tényeket, kérje meg a férjét, utazzon ide minél előbb, mert őt is meg akarják hallgatni, a fiatal hölgy nem tehet úgysem semmit egyedül, meg kell várni, hogy a gyermekügyi bíró is meghallgassa őket és döntsön az ügyükben.

Ahogy az épületből kilépett, érezte, ahogy feszülnek a mellei, irtózatos fájdalom nyilalt beléjük, mintha a tej ki akart volna robbani. Olyan rosszul lett az utcán, hogy az emberek mentőt hívattak, és bevitték a kórházba. Gyulladt melleiből leszívták az anyatejet, és antibiotikumot is kapott. Mire férje másnap megérkezett, már ki akart jönni a kórházból, elintézni mindenáron, hogy legalább meglátogathassa a gyerekeket. Semmiről nem informálták, de kikönyörögte az eljáró bíró telefonszámát. Addig hivogatta a titkárságát, míg végre hajlandók voltak megmondani, hogy hol vannak a gyerekek és melyik gyermekkórházban őrzik a csecsemőt. Mindenekelőtt a csecsemőt akarták látni, remélve, hogy engedélyezik megszoptatni. Végre rátaláltak a külvárosi kórházra. Ott álltak a kórház bejáratánál, de ennél tovább nem engedték őket, mert nem érkezett meg az engedély a bírótól, hogy a gyermek láthatása hatóságilag jóvá van hagyva. Ekkor újra felhívták onnan a bíró titkárnőjét, aki azt mondta, hogy sajnálja, de már csak másnap tudnak intézkedni, a bíró már rég hazament.

Másnap reggel megint beidézték őket egy további tárgyalásra a gyermekügyi bíró és az apa jelenlétében. Ezúttal, az idővel is gazdálkodva, csak a férfit hallgatták meg. A szokásos személyes adatok felvételénél megint belebotlott a bírósági alkalmazott abba a problémába, hogy mást várt, mint amit hallott. Az apa, az ország nyelvén fejezve ki magát, előadta, hogy jelenleg nincs munkája, de nehéz is találni az ő helyzetében, mivel a francia egyetem filozófiai és vallástörténeti szakán végzett, így maga sem csodálja, hogy nem kapkodnak utána a munkaadók. A bíró kérdéseiben lazulni kezdett a korábbi szigor, majdnem valódi társalgás alakult ki az apa és közte, mint akik egy nyelvet beszélnek, átvitt értelemben is. Az algériai származású apában megvolt az a kultúrafüggő jó tulajdonság, hogy egyszer sem emelte fel a hangját, udvarias volt és érezhetően elismerte a többiek kompetenciáját és pozíciójukkal járó hatalmukat. A hang egyre szolidabb, a légkör pedig érezhetően szabadabb lett. A bíró biztosította őket arról, hogy másnap kora reggel meghozza a döntést, addig is meglátogathatják a gyerekeket. Az anya eddig férjére figyelve csendben ült, most azonban az ő véleményére várt mindenki. Még mindig összezavarodva a helyzet abszurditásától, maga sem tudta, miért, és hogy jól teszi-e, úgy döntött a gyerekeket nem akarja meglátogatni, mert ez számukra még elviselhetetlenebb fájdalommal járna, hiszen nem értenék, miért nem mehetnek a szülőkkel azonnal haza, és hogy inkább megvárná, amíg a bíró úr meghozza a határozatot, miszerint az egész család újra együtt lehet, és továbbutazhat céljai felé.

Immáron 20 éve, hogy beindult és működik az üdülő-komplexum. Van öt kis ház, fürdőszobával, egy kis konyhával, körülöttük virágzó kert, minden olyan nett. Akik egyszer már jártak itt, minden évben újra visszatérnek. Itt az emberek jól érzik magukat, de ők, a család minden egyes tagja is mindent megtesz, mindenek előtt ő maga is a 80 évével, hogy minden gördülékenyen menjen. A reggeli pontban fél kilenckor tálalva, az ebéd pontban fél egykor, vacsorát – mivel vacsorára hideget szolgálnak fel -, mindenki akkor eszik, amikor akar. A kertben van egy szép medence is, tiszta kék vízét rendszeresen cserélik. Hírüket maguk a vendégek terjesztik, nincs szükség ma már külön reklámra.

Viszonylag könnyen szoktak hozzá a jóléthez, a rendszeres és magas bevételhez. Úgy tűnt, ez mindig így lesz már, biztonságban fognak élni, míg a világ világ, egyetlen gondolat erejéig sem merült fel a család tagjaiban, hogy valaha láttak már rosszabb napokat is, és hogy bármi megzavarhatná ezt a kellemes állandóságot.

Az idős hölgy volt a lelke az üdülőházaknak, mindenki számára volt egy-két kedves szava a jónapot-on jóestét-en kívül, hiszen az idő múlattatására ő is szeretett véleményt cserélni, különösen az idegen nációk fiaival. Azt túlzás lenne állítani, hogy mély baráti kapcsolatok szővödtek volna közte és a vendégek között, de az olyan embereknek, akik nyíltabbak, közvetlenebbek voltak, mint honfitársai, maga is szeretett többet adni önmagából. A röpke kapcsolatok elkötelezetlensége nagyon mélyen eltemetett kellemes emlékeket, a nyári vakációk napsütötte érzését az otthont hívta elő benne. ĺgy ismerkedett meg azokkal a kedves, szimpatikus thaiföldi fiatalemberekkel is, akik szintén többször tették tiszteletüket náluk. Egyszer, egy pár napos nyaralást követően, elkérték személyes e-mail címét, ami oly jólesett a szívének, ez már egy barátság halvány kezdetével ért fel.

Telt-múlt az idő, egy nap a kedves thai vendégeitől kapott egy e-mailt. Kezdődő barátságukra hivatkozva kértek tőle egy szívességet, nem nagy ügy, de nagyon kisegítené egy igen kedves, szintén úriember barátjukat, aki e nélkül a segítség nélkül akár komoly bajba is keveredhetne. Arról van szó, hogy ez a - most már közös - barát egy nagyobb összeget szeretne egy olyan számlára elhelyezni, amelyet az idős asszony nyitna neki. Semmi kockázattal nem jár, hiszen bárki nyithat egy új bankszámlát, annyi még a kérésük, hogy kezdő összegként helyezzen el rajta az idős hölgy 40.000 eurót, mert ennyi szükséges az ilyen tipusú bankszámlák megnyításához. Előre is köszönik a segítséget, és időben visszaszolgáltatják majd neki ezt az induló alapösszeget. Az idős hölgy nem gondolkodott egy pillanatig sem az e-mail mélyebb tartalmán, mivel egész életében azon elv szerint cselekedett, hogy ha valaki segítséget kér tőled, akkor nyilván megvan rá a jó oka, és segíteni kell, ráadásul az ő helyzetében ez nem okoz erején felüli áldozatot. Unokaöccse segítségével nyitott tehát egy új bankszámlát, aminek minden adatát megküldte e-mailben. A következő e-mailben megköszönték, de közölték vele, hogy ahhoz, hogy nemsokára megküldjék neki a kezdeti összeget, amit volt szíves a számlára elhelyezni, a bank további, mintegy 4.000 eurót követel rajtuk. Kérik, hogy szíveskedjen ezt az összeget is elhelyezni a számlán, ez csupán egy kis formalitás Ezt a kérésüket is teljesítette. De egyre gyakrabban érkeztek e-mailek további összegek elhelyezésének szükségességéről a számláján, amit, tekintettel a barátságukra, ő azon nyomban kivitelezett. Egy nap az unokaöccse gyanút fogott, hogy nincs e körül a számla körül minden rendben, bár a gyanúsítgatás és az ő családjuk két nagyon eltérő entitás volt. Innentől kezdve, az unokaöcs átnézte az e-maileket, a bankszámlákat és az idős hölgy nevében feljelentést tett a rendőrségen.

Az első kihallgatáson a rendőrnő, aki éppen az ilyen pénzcsalással kapcsolatos ügyek szakértője volt, kezdetben nem értett semmit. Láthatólag nem volt képes megfeleltetni az idős hölgy viselkedését az addigi tapasztalatival. Az elegánsan öltözött hölgy, aki tehetősségét nem hogy nem titkolta, inkább még szinte kérkedett is vele az ujjain csillogó két gyémántgyűrűjével, nyakában a régimódian elegáns igazgyöngy nyakláncával, próbálta elmagyarázni, de sokszor összezavarodott, hogy melyik számlán mennyi pénzt tart és helyezett el, és ki mit mondott, mit írt neki. Aztán az utalások, számlák tüzetes átvizsgálásával fényt derített erre a nem is olyan bonyolult ügyre.

Ahogy haladt előre a feltárásban az idős hölgy egyre összébb töpörödött a székében, mint aki nem hisz se a szemének, se a fülének, és mintha nem vele történt volna meg mindez. A kihallgatás végén, még mielőtt kilépett volna az ajtón, könnyekkel a szemében mondta:

„Tudja, mikor eljöttünk, mert el kellett jönnünk Sziléziából, mindenünket, szó szerint mindenünket, a házunkat, a bútorainkat, az addigi életünk minden szegényes vagyonát ott kellett hagynunk. Németországban a semmiről indultunk. De én mindig bíztam, az emberekben, az életben.…”

„Ma 2014. május 5-e van, éjjel három óra, egészen pontosan 3 óra 10 perc. Egy idős ember fordul Önökhöz e levéllel. Fel szeretném tárni az igazságot, aztán majd Önök döntenek a vizsgálat lefolytatása után. Ennek a háznak, melyben immár 30 éve lakom, ketten vagyunk a tulajdonosai, én egy ketted részben. Ennek ellenére minden nagyobb munkát, amit a házon el kellett végezni, több mint felerészben én fizettem (a tető rendbe hozását, az udvar átalakítását). A másik tulajdonosnak van két igazi, azaz biológiai édes gyermeke és egy fia a második házasságából, de ez nem édes gyermeke, mert azt a felesége hozta a házasságba. Na, erről a fiúról akarok itt szólni.

Most itt fekszem az ágyban, nyár van, az ablakok tárva-nyitva, de nemsokára fel kell kelnem majd, mert be kell őket csuknom, ugyanis lentről, az ő teraszukról árad fel a barbecue füstje. Ez már nem az első eset, hogy a haverjaival barbecuezik. Már múltkor is mondtam neki, hogy mielőtt nekiállnak szórakozni a barbecueval, szóljon a házban mindenkinek, hogy csukják be az összes ablakot, hacsak nem arról van szó, hogy szándékosan csinálja. Az apja, vagyis a mostohaapja, is most halt meg pár nappal ezelőtt. Szerintem őt is a fiatalember tette el láb alól. És tudják miért? Mert nem ő fog örökölni az apja halála után, hanem a két

édes gyermeke. Ezért ölte meg. Mert csak ő lehetett. Most hozták haza a kórházból nemrég az apját. Egyik nap ott találom a lépcsőházban, rosszul volt. Szólok az anyjának, jobban mondva a feleségének, meg ennek a mostohafiúnak, mivel ő lakott a szüleivel - a másik kettő, az édes gyermekei már elköltöztek - hogy segítsenek felvinni a lakásába. Nem sokkal ez után kapok tőle egy sms-t, hogy az apja jól van, minden rendben. Hogy-hogy minden rendben, mikor nem sokkal ez után meghal?! Szándékosan ködösít ez a fiú. Még aznap elvitték az apját, kijött a rendőrség, a mentők, a fiút is bevitték. Én akkor bementem a lakásukba, elzártam a gáz főcsapját, szerintem ez a mostohafiú nyitotta rá a gázt. Mikor a férfit elvitték, a felesége is elájult. Vajon miért?

Az egész fickó olyan furcsa. Nem normális a viselkedése. A rendőrök is észrevették, hogy olyan ideges. Vajon miért lett hirtelen olyan ideges!? Különben meg iszik, és nyilván drogozik is. Múltkor látták őt az utcán a barátnőjével veszekedni, vagyis nem tudom, ki volt, egy nővel vitatkozott, biztos valami drogügyben. A szomszédból ki kellett jönnie a fogorvosnak, akit jól ismerek, nagyon jó szakember, hogy lecsillapítsa őt. Jól elküldte a fickót a fenébe. Ha már a drogról van szó, egyáltalán honnan van neki pénze ilyesmire!? Valószínűleg az egész segélyt, amit az államtól kap, erre költi. Rendszerint két-három nap alatt elveri, piára persze, aztán részegen tántorog haza. A fickó próbál innen-onnan pénzt szerezni, múltkor hazaállított egy csomó rézkábellel, több kiló rézkábelt szerzett vagy inkább lopott valahonnan, aztán lerámolta az egészet a pincébe. Még szerencse, hogy időben észrevettem, mondtam is neki, hogy tüntesse el onnan, mielőtt magam jelentem fel a rendőrségen. A rendőrök végül nélkülem is megtalálták, aztán azt mondta nekik, hogy az utcán találta. Mindenki tudja, hogy rézkábeleket az ember nem talál csak úgy az utcán heverve. Na, akkor elvitte, ki tudja, hova. A szerencsétlen idióta. Az egész ember olyan, olyan... Ott van például a lakása. Ha azt látnák, az nem embernek való lakhely, az egy disznóól. Egy disznóól. Mindenütt kosz, rendetlenség, láttam, amikor egyszer bementem, mert rosszul volt a mostohaapja. Nincs ember, aki ilyen körülmények között tudna élni. Csak az ilyenek, mint ez a fiú is.

Szóval most itt fekszem egyedül (már nincs senkim), köhögök a füsttől, teljesen rosszul vagyok. Pedig nem szólt, hogy megint barbecuezik. Mindig éjszaka jön rá. Ha holnap nem ébrednék fel, most már tudják az okát. Ebben a korban az embernek van már amúgy is egy halom baja, a szívem se jó, alig tudok járni, magas a vérnyomásom is. A fickó majd azt fogja mondani Maguknak, hogy a magas vérnyomástól patkoltam el. Nyoma nem marad annak, amit itt művelt. Az ilyen embereket a pszichiátriai kórház zárt osztályára kellene bevinni és ott tartani. Szerintem ez a fiú valójában egy bűnöző. De majd Maguk is meg fogják tudni állapítani, amikor a vizsgálatot lefolytatják. Szerintem én ma éjjel meg fogok halni. És ezért valaki felelős lesz. Azzal, amit leírtam, jó nyomon lesznek.

Megint remegek, fázok. Visszafekszem az ágyba, abban a reményben, hogy holnap újra felébredek.

Azért írtam mindezt németül, mert ez az anyanyelvem, és csak ezen a nyelven tudom magam pontosan kifejezni.”

Majd előkereste a szekrény legmélyéről a háborúból gondosan megőrzött pisztolyát, akkurátusan megtöltötte, kibiztosította, majd főbe lőtte magát.